Az elöző jegyzet "A vágjunk bele" folytatása

„A stroke-ra jellemző leggyakoribb tünetek, pl. a végtaggyengeség, a féloldali jellegű bénulás, a látászavar, a látásvesztés, a kettős látás, a látótérkiesés, a beszédzavar, a beszédértési zavarok, a szóformálási nehézségek, az erős szédülés, a fejfájás, az eszméletvesztés. A tünetek együtt és külön-külön is előfordulhatnak.”
Nos, nálam az első kettő jelentkezett csupán ezekből. A végtaggyengeségről már szóltam korábban, arra felfigyeltem ugyanis , hogy a balkarom nem úgy viselkedik, ahogy kellene és ez még bosszantott is, de az már nem jutott eszembe, hogy ez tünet is lehet, rossz előjel, kérdezzek meg egy szakorvost. Még mikor a félbéna maradt a bal karom, a prosztata műtét után és valaki komolyan figyelmeztetett, - egy kívülálló és nem orvos - hogy jobban tenném, ha szakemberhez fordulnék, még akkor se vettem komolyan, az egészet. Így következett be néhány hónap után a féloldali (baloldali) bénulásom. Június 18. 1998. egy pénteki napra esett. Délelőtt még dolgoztam, kicsit korábban hazajöttem munkából, hogy a déli vonattal menni tudjunk Brassóba, - a sors iróniája – beteg látogatni. Meleg, amolyan tündöklőre borotválkozott, júniusi nap volt amilyeneket már korábban is nehezen viseltem el, ezért nem tulajdonítottam jelentőséget annak a kellemetlen érzésnek, ami kezdett eluralkodni rajtam. Lezuhanyoztam, ebédeltünk és készültünk az útra, de mikor a lépcsőkön mentünk lefelé mondtam a feleségemnek, hogy sokan vannak a kórházban, jobb állapotban, mint én. Ő egy kicsit elbizonytalanodott és kért, hogy forduljunk vissza, ha nem érzem jól magam, de aztán csak mentünk tovább. Az állomáson, a jegyvétel után, még egyszer mondta, hogy maradjunk, de mert fájdalmam nem volt – csak az a megmagyarázhatatlan rossz érzés - hát vonatra szálltunk. Kis időre rá hogy elindult a székelygyors, elszenderedtem, amiből aztán kicsi idő múlva, sűrű ásítások közepette ébredtem fel, s mint ahogy lenni szokott az ásítások nyújtózkodási kényszerrel jöttek. Így tűnt fel, hogy nyújtózkodás közben a bal kezem remeg, vibrál ellenőrizhetetlenül, azaz nem tudom megakadályozni, hogy ne vibráljon, remegjen. Ezt nagyon furcsának találtam, s nyomban fel is álltam, hogy lássam a lábaim, hogyan viselkednek. Sétáltam keveset a padok közt, de semmi különöset nem tapasztaltam, de egyre inkább elhatalmosodott rajtam a veszélyérzet és arra kértem a feleségem, hogy a következő megállónál szálljunk le. A következő megálló Székely Keresztúr volt, ahol le is szálltunk. Én ott a padon még elszívtam egy cigarettát, hogy megnyugodjak, úgymond, aztán kértem a feleségem, hogy kérdezze meg az egyik kocsitulajdonost – valakit a vonathoz hozott ki, - hogy visszahozna-e minket Udvarhelyre. Becsületére legyen mondva és ezúttal is hálás köszönet neki, miután megtudta hogy mi történt, szó nélkül vállalta a fuvart. Visszafelé, Keresztúrról kiérve, kértem a tulajt, állna meg egy pillanatra, hogy könnyítsek magamon, tulajdonképpen kíváncsi voltam, hogy meg tudok-e állni még a lábamon. Még megtudtam, s nem sokára már az udvarhelyi kórház előtt voltunk, s a feleségemre támaszkodva próbáltunk eljutni a sürgősségi osztályig. A kórház kapun még bementem a lábamon de tovább már éreztem, azaz inkább a feleségem érezte, hogy nem bírja segítség nélkül. Egy fiatalember ugrott a segítségünkre, - Isten áldja érte – s így érkeztem meg a sürgősségi szolgálat betegvizsgáló asztalára. A doktornő, a szokásos kérdések után, kért hogy húzzam fel mindkét lábam derékszögbe a testemmel, amit meg is tettem, de megtartani ebbe a pozícióban már csak a jobb lábamat sikerült. A bal, pillanatok alatt ernyedten ereszkedett alá. Egyértelmű, mondta a doktornő, és már hozták is a toló széket és vittek az ideggyógyászatra. A feleségem haza ugrott pizsamáért és a többi ilyenkor szükséges kellékért, - csak az úton kellett átmennie, mert pont a kórházzal szembe lakunk – de közben engem – először és utoljára – egy erős sírógörcs fogott el, miután tudatosult bennem a valós helyzetem. A nővérkék próbáltak vigasztalni, de semmi foganatja nem volt, míg elő nem hozakodtak azzal, hogy nézzek körül, vannak nálam fiatalabbak is és sokkal rosszabb állapotban is, ne keserítsem el őket. Ez hatott, megembereltem magam, előjött a kép, hogy nekem példát kell mutatnom, közben visszaért a feleségem is és kezdtünk átöltözni pizsamára. Ekkor történt, hogy egy pillanatra magamra felejtettek az ágyon ülve, s én kibillenve az egyensúlyomból eldőltem mint egy zsák krumpli, majd be a szomszéd ágy alá. Hát ez volt az első lecke, amit meg kellett tanulnom, nevezetesen, hogy már semmi se működik úgy, mint korábban, fel kell ismerjem a korlátaimat és alkalmazkodnom kell hozzuk. Később még mesélek egy-két ilyen esetet, számomra felejthetetlen, fájó emlékek maradnak.